Ökumenikus imahét kis és nagy közösségben

Olvasási idő: 2 perc

Szegeden az ökumenikus hét megrendezésének hagyománya van. Minden este másik templomban gyűlnek össze a hívek, és más felekezet elöljárója szolgál. Van egy este, amikor a dómban katolikus, református és evangélikus püspök is szól a megjelentekhez. Az utolsó alkalom pedig az egyik református templomban van, amit egy viszonylag nagy teremben zsíroskenyér-parti követ, ahol lehet beszélgetni.

A püspökök közös szertartása idén is meg volt hirdetve. A járvány miatt szükséges előírások (egy padsor kihagyása, maszkhasználat) betartásával megtelt a székesegyház. A püspökök értékes gondolatokat mondtak, de a szertartás után a megjelentek elsiettek. Felmerült bennem: nem is beszélgettem más felekezethez tartozókkal, pedig milyen jó lett volna. Többeknek elmondtam, hogy a vírushelyzet ezt a lehetőséget is elvette, ráadásul úgy tűnt, a zsíroskenyér-partit se lehet megtartani.

Vasárnap este volt az imahét utolsó alkalma. Az igehirdetőt ismertem, és elmentem, hogy meghallgassam és beszélhessek vele. Az imaóra végén a legnagyobb meglepetésemre kihirdették: a templom előtti téren a Fokoláre közösség jóvoltából tea és sütemény mellett beszélgethetünk.

A templom előtt az utcán magas bárasztalok voltak megterítve, termoszokban tea, papírtálcákon sütemény fogadta a híveket. Kívánságom teljesült: beszélgethettem régen látott különböző felekezetű ismerőseimmel, és ráadásul a világ szeme előtt, az utcán tehettünk tanúságot a barátságunkról. A református lelkésznőt is üdvözöltem, ő annyit mondott, széles mosollyal: „Istennél semmi sem lehetetlen.”

(Szélpál Márti)

Bokros elfoglaltságaink mellett idén nem tudtunk eljutni a környékünkön szervezett ökumenikus imaheti alkalmakra, ezért úgy döntöttem, szervezek egyet. Mivel a szomszédom református, az tűnt a legcélszerűbbnek, hogy vele szervezzek valamit közösen.
Megkérdeztem tőle, hogy nincs-e kedvük egy ökumenikus imaórához, csak így négyesben, a két házaspár. De biza volt! Sőt, még vacsorára is meghívtak minket.
Meg is volt a nagy találkozás. Először megvacsoráztunk, és beszélgettünk. Utána átültünk a nappaliba, közösen megterveztük az imaóra programját, és belevágtunk. Az Áldjad, én lelkem kezdetű református énekkel kezdtünk. Utána elolvastuk a református egyház aznapra ajánlott evangéliumi olvasmányát (Mt 10, 1-14), és Steinbach püspök úr hozzá fűzött gondolatait. Ezt követően lelki vagyonközösséget élve megosztottuk egymással mindazokat a gondolatokat, amelyek az evangélium olvasása közben felmerültek bennünk. Utána saját szavainkkal imádkoztunk, az imák között pedig taizéi énekeket énekeltünk. Az utolsó fohász a Fokoláre Mozgalom esti imája volt, zárásképpen pedig elénekeltük a Hozsanna énekeskönyv 150. énekét: “Uram Jézus, légy velünk!”
Olyannyira felemelő volt ez az este, hogy egész hétre elegendő muníciót adott nekünk a kölcsönös szeretet élésére, hogy beleálljunk a krisztusi küldetésbe, és mi is hirdessük környezetünkben az evangéliumot. Nem mellesleg pedig a vacsora közbeni beszélgetés, sőt, ez az egész látogatás rendkívüli mértékben erősítette a két család közti baráti kapcsolatot.

(Kovács Október)