Csak óvatosan a hírnévvel! – interjú Ronald Rolheiserrel

Olvasási idő: 5 perc

Láttam, hogy ismét Ön volt az egyik előadó a Los Angeles-i Vallási Nevelési Kongresszuson, amelyet február végén rendeztek Anaheimben. Évtizedek óta szerepel „sztárelőadóként” nagy katolikus eseményeken, például a Los Angeles-i Kongresszuson. Szokott magára katolikus hírességként gondolni?

Egyszer tartottam egy előadást „A szentektől a People magazinig” címmel, amelyben arról beszéltem, hogy gyermekkoromban még a szentek életét tanították nekünk, mára viszont már inkább a híres embereket nézzük a People-ben.

Alapvető kulturális változás következett be, egyfajta ethoszváltás, amelyben azok lesznek híresek, akik gazdagok, népszerűek, szépek és sikeresek. Mára már a popsztárok és a sportolók váltak ikonokká. A minap láttam, hogy megválasztották az „év legszexibb férfiját”. Úgy gondolom, hogy olyan szemlélet (vagyis ethosz) alakult ki, amelyben a „híresség” már ezeket a dolgokat jelenti. Úgy érzem, elmozdultunk a lényegtől a látszat felé.

Amikor én voltam gyerek, egészen más példaképeket állítottak elénk. Az akkori hősöknek szerénynek és erkölcsösnek kellett lenniük. Talán az újságírók akkor is tisztában voltak vele, hogy egyes sportolók nőcsábászok, de nekünk mindig a hírességek tiszta és monogám oldalát mutatták.A filmhősöket is erkölcsösnek és becsületesnek ábrázolták. Az integritás és az alázat alapvető érték volt.

Tehát sok minden megváltozott?

Igen, sok minden. Például a hatvanas években Nelson Rockefeller azért nem lehetett a republikánusok elnökjelöltje, mert elvált a feleségétől. Aztán a hatvanas évek végén beköszöntő kulturális és szexuális forradalom mindent felforgatott.

Amikor középiskolás voltam, a legnépszerűbb televíziós műsor a Bonanza volt. A sorozatban szereplő Cartwright család tagjai mondhatni hétköznapi szentek voltak: erkölcsös, jó és becsületes emberek. Egy évtizeddel később, és aztán a nyolcvanas években is végig viszont már a Dallas uralta a képernyőt – a gazdag és kíméletlen Ewing család története.

Emlékszem, mennyire megdöbbentett gyerekként, amikor Muhammad Ali azt mondta: „Én vagyok a legnagyobb.” Régen a hírességeknek legalább tettetniük kellett a szerénységet. Azóta viszont elfogadottá, sőt szinte elvárássá vált, hogy el legyenek telve magukkal, még akkor is, ha ez nem szívből jön. Napjainkban a hírességeknek úgy kell megjelenni a nyilvánosságban, mintha mindenük meglenne, még akkor is, ha ezt belül nem így élik meg.

És mi a helyzet a hatvanas évek egyházi hírességeivel?

Most Fulton Sheen jut először eszembe. Intelligens volt, teljesen elkötelezte magát az Egyház és a katolikus tanítás mellett, szilárd hittel rendelkezett, emellett pedig extrovertált személyiség volt és rendkívül tehetséges szónok. Gyermekként vasárnap délutánonként kötelező volt Sheent hallgatnunk a rádióban. Jelkép volt ő számunkra, és mintha ezt jelezte volna: „ilyen a jó katolikus, így beszél és így viselkedik”. Legalábbis mi így éreztünk gyerekként, és pont így reagálnak a gyerekek a hírességekre.

Mit gondol, a mai világban is hasonló a fiatalok – vagy bárki más – reakciója az egyházi hírességekre?

Egykor valóban létezett egyfajta rajongás a hírességek iránt. Talán ez ma már nem így van. De még ma is vannak olyan hírességek, akik „megtestesítik”, mit jelent katolikusnak lenni. Az ilyen emberekről szokták mondani, hogy „Ez az ember tényleg azt mondja, amit én is gondolok.”

A mai korban is létezik egy Fulton Sheen?

Gyerekkoromban Kanadában csak egyetlen televíziós csatorna volt elérhető, mindenki ugyanazokat a híreket hallgatta, nézte. Ma több száz csatorna van, és egyfajta bábeli zűrzavar uralkodik, az emberek megannyi helyről tájékozódhatnak. Ma már minden „szigetnek” megvan a maga híressége az Egyházban.

És mit gondol a keresztény hírességek „iparágáról”, amelynek Ön is része?

Az Egyházban senki sem a népszerűség kedvéért lép a nyilvánosság elé a közösségi platformjain, hanem azért, hogy eljuttassa az üzenetet. Egy tehetséges dalszerző egyszer azt mondta nekem: „Fiatalon még önmagába szerelmes az ember, amikor színpadra lép. Ahogyan aztán egyre érik, a közönségbe szeret bele. Végül, amikor elér a valódi érettségre, a dal válik a szerelmének tárgyává.”

Én is ezért teszem mindazt, amit teszek. Csak a dal lehet a célom. Az üzenet, amelyet át kell adnom.

De a közönségnek is megvannak a maga érzései, nem igaz?

Természetesen, és érzi is az ember, amikor a közönség éppen felméri. Végigfut a fejükben, hogy „Vajon szorult belé valamennyi ész? Tudja, miről beszél?” És a színpadon bizonyítanunk kell, hogy okkal állunk ott.

És persze vannak olyan emberek is, akiknek nagyszerű az üzenetük, de nincs lehetőségük eljuttatni a közönséghez. Ez mindig elszomorít. Olvasok olyan bloggereket, akik sok magvas gondolatot osztanak meg, de azok alig jutnak el néhány emberhez.

Tehát óvatosan kell bánni a saját hírességünkkel?

Igen, mert meg kell villantani a személyiségünket, de nem hagyhatjuk, hogy az egész csak rólunk szóljon. De közben tudatában kell lennünk, hogy a közösség éppen felmér minket, mert ha ezt nem vesszük figyelembe, csúnyán felsülünk. Ez a legnagyobb kihívás: jelen lenni, de nem önmagunkat helyezni a középpontba, hogy ne a saját személyünk vagy kisugárzásunk váljon hangsúlyossá.

Van egy személyes tapasztalatom arról, hogy milyen veszélyes lehet, ha felnézünk egy katolikus hírességre. Szerkesztőként és könyvkiadóként szenvedélyesen hirdettem Jean Vanier munkásságát. Az egyik művéről szóló marketinganyagba azt írtam: „Ő nem más, mint egy valóságos, élő szent.” Aztán kiderült, hogy ez nem egészen így van… (Szerk. megj.: 2020-ban a Bárka közösség feltárta, hogy alapítójuk, Jean Vanier hat nőt bántalmazott szexuálisan 1970 és 2005 között.)

Nekem is ő jut eszembe elsőként. Én írtam az előszót az egyik utolsó könyvéhez.

Eszébe jut más példa is?

Igen. Megannyi órán át hallgattam Robert L. Moore pszichológus előadásait, és igen nagyra tartottam. Elmondhatom, hogy ő volt az egyik lelki irányadóm. Még meg is hívtam, hogy tartson előadást nálunk, az Oblátus Teológiai Szemináriumban, de aztán megölte a feleségét, és öngyilkos lett. Idegösszeomlást kapott. Amikor meghallottam, hogyan halt meg, alig kaptam levegőt. Azóta is minden nap imádkozom érte.

De vajon meg lehet találni az egyensúlyt a másik ember iránti megbecsülés és a személyének túlzott idealizálása között?

Amikor valakit túlidealizálunk, hajlamosak vagyunk az első apró botlása alkalmával teljesen leírni őt. Tehát először bálványozzuk, aztán ha elbukik, ki akarjuk törölni a világunkból. Számomra Henri Nouwen napjaink szentje, mert minden küzdelmében őszinte ember maradt. Cölibátusban élt, de néha beleszeretett valakibe. Ezen kívül terápiára, lelki kísérésre járt, hogy megküzdjön a nehézségekkel. És ezekről írt is, leírta az esendőségeit a könyveiben.

Nouwen megmutatta, hogy a lelki élet nem egyszerű. Ha ránézünk például Teréz anyára, azt kérdezzük: „Hogyan lehetett képes minderre?!” Nouwen volt, hogy hibázott, de ezeket is megosztotta.

A The Holy Longing (A szent vágyakozás) című könyvemet ezért neki ajánlottam, mert ő tanította meg nekünk, hogyan imádkozzunk, amikor nem tudjuk a mikéntjét.