Cigány papként Jézus Krisztus útjain

Olvasási idő: 4 perc

A Sírókkal sírni, nevetőkkel nevetni kötet komoly hiányt pótol: roma származású, egyházi hivatást választó személyekkel készített életútinterjúkon keresztül mutatja be a papsághoz vezető nem mindig könnyű utakat. Egyúttal látleletet ad a magyarországi cigányság nem könnyen érthető, szegénységnek kiszolgáltatott közegéről, bizonyságot a visszahúzó erőkkel szemben tanúsított elszántságról, a mindent elsöprő küldetéstudatról. Az interjúkra vállalkozó papok, név szerint: Dr. Balogh Győző János, Farkas Tibor, Kubik Zsolt, Lakatos Zsolt, Magyar Richárd Zsolt és Orsós Zoltán történeteiben sok a közös vonás, legfőképp a származás adta terhek tekintetében.

Dr. Balogh Győző Jánossal, a számos tisztsége mellett a Magyar Görögkatolikus Metropólia első cigány származású papjával készült beszélgetésből érdemes kiragadnunk egy-egy elgondolkodtató részletet. „Sajnos az a tapasztalatom, hogy a roma közösségeknek van egy visszahúzó, negatív ereje is. Például velem is nagyon sokszor el akarták hitetni, hogy nem vagyok képes erre, hogy nem leszek úgysem pap. Ekkora ellenszélben rengeteget kellett küzdeni ezért. Úgy érzem, hogyha otthon maradtam volna, akkor előbb-utóbb azt az életformát másoltam volna le, amit magam előtt láttam.”

A cigány értelmiséggé válás fájó következménye, hogy a többségi társadalom szabályaihoz alkalmazkodáson túl a kiválási szándékot a saját közeg nehezményezi, értelmezi rosszul.

„Valahogy a kettő között voltam mindig, hiszen a cigányságnál meg lehet figyelni egy olyan folyamatot, amely során a tanultabb értelmiségi cigány réteget a cigány társadalom kitaszítja, eltaszítja. Azt fogalmazzák meg sokszor, hogy már nem olyan vagyok, mint ők, mert nekik ez már idegen, hiszen akiket ismernek, azoknak a nyolc osztály az már egy nagy eredmény.” Dr. Balogh Győző Jánost a hitében, a szolgálata teljesítésében ezek a súlyok nem rendítették meg, sőt, már gyerekként megfogalmazódott benne, hogy a tanuláson keresztül „több lehet, mint ami volt”, ezt pedig „vissza kell forgatnia a sajátjai közé, hogy emelni tudja a közösséget”.

A 2024 augusztusától a jánoshalmi Szent Anna-templom káplánjaként szolgáló Farkas Tibor áldozópap a cigányság hitét magától értetődően látja. „Azt látom, hogy a cigányságnál az Isten úgy van jelen, hogy természetes, hogy van. Fel sem merül az, hogy nincs. Viszont nincsenek tisztában azzal, hogy az Isten konkrétan mit is jelent. Merthogy az aktuális helyzetben aktuális részét keresik meg az Istennek.”

Az interjúk visszatérő eleme a nem roma tanári közegben egy-egy pedagógus részéről őket érő lekicsinylés, a beléjük vethető, fektethető bizalom teljes hiánya, a származáshoz társított hiedelem, a képtelenség a tanulásra, a fejlődésre, a társadalomban való helytállásra. Lakatos Zsolt, aki a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán tanul, felidézi a traumák kapcsán, hogy „volt egy tanárnő, akinek nagyon hálás vagyok, mert lelkesített. Amikor a papnevelő intézetbe mentem felvételizni, egy nyelvi órán kijelentette, hogy hányingert kap attól a tudattól, hogy pap leszek. Valójában engem ez is ösztökélt. Nagyon megerősített a hivatástudatomban. Nem trauma volt nekem, csak örültem neki, hogy van egy motivációm. Tehát pozitívan fogtam fel.”

Alighanem mind közül a legmegrázóbb, legmegrendítőbb beszélgetés a fiatalon számos hátrányt elszenvedő Orsós Zoltán római katolikus pappal folytatott beszélgetés. Őszintesége, nyíltsága megváltó, coachokat megszégyenítő segítségnyújtással bír, hogy az élet tartogatta küzdelmeinkben ne adjuk fel, merjünk előre lépni kitartóan. „Olyan környezetben éltem, ahol az embereket legtöbbször a padlón láttam. Ezt érthetjük szó szerint, de akár metaforaként is. Elsősorban az utóbbiként. Soha nem láttam olyan embert a környezetemben, aki fölállt volna, és ez igencsak megkeserítette az életemet, megmérgezte a szemléletemet.” Mint a többi interjúból, ebből sem hiányozhat az előítéletek körüli tiszta gondolatok megfogalmazása, vagyis „az előítélet felszámolásának egyik legfontosabb orvossága a megismerés és az egyetemes kiengesztelődés.” Ha az egész beszélgetésből csak a most idézett szakaszt olvasnánk el is (ezt véletlenül se tegyük) komoly útravalót kaphatunk a sikerorientált, a fogyasztásra és az élvezetek hajszolására berendezkedett világunkban: „Manapság az emberek mást értenek sikeren. Ott van Keresztelő Szent János, akit a végén lefejeztek, vagy Jeremiás próféta, akit rengetegszer bebörtönöztek, megvertek, kihasználtak, kicsúfoltak, lealáztak a sárba, a porba. Azt mondhatnánk róluk, hogy ezeknek az embereknek az élete nem sikertörténet. Hát igen, bizonyos értelemben tényleg nem a sikerről szól az életük.

Na de lelki síkon mégis abszolút sikerről beszélhetünk, olyan sikerről, amit ez a világ soha nem fog megérteni, ha nem lesz elég hitismerete és istenismerete, vagy inkább úgy mondanám: emberismerete.

Gyakran dilemmaként áll előttünk, mondhatjuk-e valakiről, hogy cigány művész, vagy ez rá és a művészetére nézve sértő. Itt a cigány pap szóhasználatot az interjúalanyok többsége elfogadja, azon egyszerű oknál fogva magára érvényesnek tartja, hogy többlettartalommal látja el a hivatást.

Az interjúk szereplői fontosnak tartják, hogy tegyenek a cigány közösségért, minden nehézség, kihívás ellenére nem fordíthatnak neki hátat, nem tagadhatják meg a gyerekkorukban őket befolyásoló közeget.

Helyenként meglepően hathat, hogy áldás és átok közt kivételesen vékony az elválasztó vonal. Amennyi nehézséget von maga után a szegénység, és az ahhoz tapadó összes járulék, ugyanannyit kamatoztathat belőle az arra érzékeny, fogékony – és ebben az interjúkötetben ilyen emberekkel találkozunk – egyén. Felismerések és rádöbbenések, a hivatástudat megerősödése, a kiválasztódás érzése, a múltban történt események jótékony értelmezése és sok egyéb fogja össze a hat izgalmas beszélgetést.

A kötet végén található kísérőtanulmányokat írta és a kötetet szerkesztette Dr. Báder Iván és Dr. Mándi Nikoletta.

A kiadvány itt érhető el.