Mint Mária

Olvasási idő: 2 perc

Mária – akinek a legszokványosabb lét jutott osztályrészül, az átlagember gondjaival és egyedi nehézségekkel –, megmutatja nekünk, hogyan kell élni: Istennel, az élet megteremtőjével egységben. Ehhez az egységhez tiszta lélek szükséges, lelki szüzesség, az a légkör, amelyben Isten lélegzik. Egy olyan ember lelke kell, akinek lélekzete az ima, aki itt a földön is a mennyei levegőből él, az angyalokkal és a szentekkel egy levegőt szív, és szinte az ő szövetségesük. Így tette ezt Mária Názáretben, a szomszédasszonyok fecsegése, a hideg telek, a hosszú éjszakák csendje közepette, miközben dolgozott a műhelyben és a konyhában (ami talán egy is ugyanaz a helyiség volt ágyakkal, szerszámokkal és az étkezésre is szolgált).

A munkát a megszentelődés terepévé és minden pillanat aszkézisévé tenni.

Az Istenbe vetett hitet inkább tettekkel, mint szavakkal fejezni ki: cselekedetekkel tenni tanúságot Krisztusról. A fájdalmat, mint Istennek szentelt áldozatot erővel elviselni. Lelki gyermekségben élni.

Soha egyetlen teremtmény sem érte fel a Szűzanya lelki magasságát, és senki sem tette ezt egyszerűbben, mint ő. Életpályáját nem az aszkézis és a misztika bonyolult szakaszai tarkították. Élete a konyha, a tyúkól, a mosóteknő és a műhely között, munkával és fájdalmakkal telt, melyeket ő pillanatról pillanatra az Istenhez való felemelkedés, az Örökkévalónak bemutatott áldozatként élt meg. Otthona volt a zárdája, kötelességeinek teljesítése a regulája, mely Jézus és József szolgálatából és az Örökkévaló szolgálatából állt. Szerénysége volt a fátyol, amellyel szépségét eltakarta. A csend szolgált neki cellául, a munka penitenciául. Az Istentől kapott szavakat és dolgokat Mária a szívében őrizte és el-elgondolkodott rajtuk. Keze dolgozott, lelke imádkozott: szeretete által napról napra közelebb került Istenhez. Szemlélődő és tevékeny volt, mintaképe annak az embernek, akit az Isten teandrikusan (szerk.: istenemberien) formált, hogy megmutassa az Örökkévaló lenyomatát, és kibontakoztassa a Teremtő terve szerinti teremtést. Mivel sok tennivalója volt, nem vesztegette az idejét arra, hogy adottságait, karizmáit dicsőítse, és mivel rendelkezett ezekkel a karizmákkal, nem pusztán az anyagi világ tetteivel foglalatoskodott.

Utánozni Máriát…, és így szentté válni a saját életállapotunkban, bármilyen helyzetben is vagyunk, azáltal, hogy a tetteket, szavakat, érzéseket, vagyis a bántásokat és bánatokat, a szeretetet és örömöket, a fáradozást és betegségeket folyamatosan az aszkézis alapanyagává változtatjuk, úgy tekintünk rájuk, mint az Istenhez való felemelkedéshez vezető lépcsőfokokra. (…)

Ha Máriát utánozzuk, jobban mondva Mária mellé szegődünk, és vele töltjük a nap huszonnégy óráját, akkor a létezésünk útja a mennyország felé tartó emelkedővé válik,

hogy benne, érte, az ő példáját követve minden Isten akaratának egyetlen áramlásába csatornázódjon, és így Isten akarata, ha a mennyországból alászáll, a mennybe tér vissza. Az emelkedő viszontagságai megenyhülnek, ha hagyjuk, hogy ő fáradhatatlan anyaként tiszta, anyai kezével kézen fogjon minket. Ha naponta elmélkedünk Mária életéről, és fokozatosan elsajátítjuk erényeit, amelyek oly egyszerűek, közvetlenek és világosak, Mária élete a mi életünkké is válik. És ő apránként otthonunk tagjává válik, alázatos életével belép hozzánk, ahogyan, egyedül isteni és emberi szeretetből, Erzsébet házába belépett. És ő, a királynő, a mi lakásunk szolgálóleányává, házvezetőnőjévé válik, aki olyan rendet tart benne, amiben a Szentháromság vesz otthont. Nem is találhatnánk alkalmasabb és méltóbb környezetet ennél, Jézus Anyjának uralmát a lelkünkben, amit megtisztít, és az isteni lakhelyévé tesz.