Engedd át magad az olvasás örömének!

Olvasási idő: 5 perc

Az olvasásnak különböző módjai vannak: mindegyik elárul valamit rólunk, a temperamentumunkról, a munkánkról, a világhoz való hozzáállásunkról, az érdeklődésünkről, arról, hogy mennyire vagyunk sietősek. Hozok néhány példát.

Létezik a gyors, feltérképező típusú olvasás (scanning), amely során pontos információkat keresünk: az egyes oldalakat azzal a céllal futjuk át, hogy megtaláljunk benne egy kulcsszót, egy utalást, egy nevet. Van aztán a tájékozódó jellegű olvasás (skimming), ez is gyors, lényege, hogy nincs különösebb célunk vele, csak látni akarjuk, mi a szöveg fő csapásiránya.

Létezik továbbá szakmai típusú olvasás, ilyen például az úgynevezett close reading, amit úgy fordíthatnánk le: ráközelítő, figyelmes, elemző olvasás, ami már majdnem olyan, mintha elemeznénk a szöveget. És van a sportosan olvasás, amikor különösebb odaadás és elvárás nélkül átfutjuk a címeket, ilyenkor a könyvet félre is tehetjük pár oldal után, jogunk van hozzá.

Én például a következőképpen olvasom a Corriere della sera-t (olasz napilap, szerk.): a feltérképezéssel kezdem, hogy kiválasszam, melyik cikkek érdekelnek. Ezekre fókuszálva visszatérek, és egy jócskán leszűkített tartalmat újraolvasok, lassan ráközelítve, figyelmesen (close). Az arra érdemes cikkeket aztán kivágom, és elteszem az e célra használt mappámba, a többi pedig a papírkosárba kerül. Ez tehát már kimondottam szakmai jellegű olvasás.

Mindenesetre nem csak tőlünk függ, hogyan közelítünk a szöveghez: a munkánk, az egészségünk, a körülményeink mind befolyással vannak arra, hogy az áhított vagy éppen egy szükséges olvasási módot választunk.

Most egy pillanatra képzeljük el, hogy teljesen egyedül vagyunk: csak mi és a könyv.

A munkánkban éppen nincs közeli határidő, a családban sem hárul ránk feladat, és szakmai érdek (recenzió-, cikk- vagy esszéírás) sem befolyásolja, hogyan olvassunk. A telefonunk elnémítva, sőt, kikapcsolva. A válaszfalak vastagok és jól szigeteltek. Vagy épp a kihalt tengerparton vagyunk, szezon után. Ez tehát gyakorlatilag (az olvasók szempontjából) a mennyország előszobája.

Most kinyitjuk a könyvet. És olvasunk. Újra felteszem a kérdést: hogyan olvasunk? Szerintem két, egymással ellentétes hozzáállás van: aktív és passzív olvasás.

Az első esetben az olvasó a főszereplő. Ha minden további cél nélkül, tehát csak az olvasásért fogunk hozzá, akkor néhány sor után a szöveg már megszólít. És kérdez. Egy aktív, vitára hívó helyzet ez, ami arra késztet, hogy vegyük fontolóra a szöveg tartalmát.

Csak mi vagyunk itt és ő, a könyv, amely mondani akar nekünk valamit (különben miért írta volna meg valaki? vagy miért került volna pont a mi kezünkbe?). Maga a tény, hogy ezt a könyvet választottuk, az akarat jelenlétét feltételezi, annak a vágyát, hogy párbeszédbe szeretnénk lépni a könyvvel.

Van itt persze egy nyilvánvaló aszimmetria. A könyv beszél, mi nem. A könyvnek sok mondanivalója van, és mind itt van a kezünkben, a könyv oldalain. Mi ellenben csak hallgathatjuk vagy kérdezhetünk.

Ez utóbbi meghatározó lehet az olvasásnál.

Mit akarsz nekem elmondani ezzel a történettel?

– kérdezzük a könyv szerzőjét. Hogyan látod a világot? Miért ezt a metaforát használtad? Mire használtad?

Az aktív olvasás (amelynél gyakran társunk a toll vagy ceruza és a jegyzetpapír) elidőzik a kérdéseknél, töprengésre késztet, arra, hogy a következő oldalakon válaszokat keressünk. Ismerek olyan olvasókat, akik minden könyvben egy igazságot kutatnak; számukra az olvasás szinte vallásos tevékenység.

Az aktív olvasó főszereplő, arra vágyik, hogy a könyv társszerzője legyen. Ha három pontot lát a mondat végén, azt felhívásnak érzi, hogy kiegészítse a történetet. Jó dolog az aktív olvasás: olyan, mint egy szellemi és érzelmi edzőterem, mint egy alkotás, egy értelmező gyakorlat, egy lehetőség a fejlődésre.

Én mégis jobban szeretem a passzív olvasást. A passzív olvasás figyelmes, abban az értelemben, ahogy Simone Weil megfogalmazta: számára a figyelem nem egy erőkifejtést jelent, hanem azt, amikor „felfüggesztjük a saját gondolatainkat, és figyelmünk tárgya felé nyitottak, üresek és beengedőek vagyunk”.

A passzív olvasás nem a könyvet kérdezi, hanem engedi, hogy őt kérdezzék. Nem ruházza fel különböző értelmezésekkel, hanem engedi, hogy lemeztelenítsék, hogy megfosszák a benne születő értelmezésektől. Nem keres, és nem is tulajdonít értelmet annak, amit olvas, hanem befogadja a könyv oldalain található sok-sok rejtett és egyértelmű jelentést, olyan tempóban és oly módon, ahogy azok meg akarnak mutatkozni.

A passzív olvasó befogadja a jelentést (nem pedig adja), nyitottan várja a váratlan dolgokat, képes a meglepődésre (ez lesz aztán a megismerés kiindulópontja). A passzív olvasó

úgy adja át magát a könyvnek, mintha táncra kérnék fel: követi a zenét és a lépéseket,

nem mutat ellenállást; megtapasztal (nem pedig elszenved) egy olyan erőt, ami őt érzelmileg, szellemileg és élettanilag is megmozgatja. Raymond Carver erre mondaná: „Ha szerencsések vagyunk (…) talán még a szívünk és az elménk is tesz egy kis lépést előrefele, ahhoz képest, ahol addig voltunk. Ilyenkor a testhőmérsékletünk nőhet vagy csökkenhet is akár egy egész fokot”.

Ha szerencsések vagyunk, egy olyan erőt fogunk megtapasztalni, amelyet Pavel Florenszkij szépségnek nevez: „A szépség ereje nem kisebb, mint a mágneses erő vagy a gravitáció”.

A passzív olvasó végül is nem olvas: őt olvassák. És ez egy lefegyverző és szükséges tapasztalat. Bizonyára sokaknak eszébe jut Proust: „Olvasás közben minden olvasó önmagát olvassa. Az író munkája csak

egy megfelelő optikát nyújt az olvasónak, hogy észrevehesse azt, amit a könyv nélkül talán nem látott volna meg magában”.

Azt gondolom, mégis két eltérő dolog az, ha egy könyvön keresztül önmagunkat olvassuk, illetve, ha engedjük, hogy a könyv olvasson el minket; a különbség talán éppen az olvasási módban rejlik.

Az aktív olvasó arra hajlik, hogy a könyvet kapcsolatba hozza a saját kérdéseivel, aggodalmaival, gyötrelmeivel, hiányaival: ő önmagát olvassa.

A passzív olvasó átengedi magát a könyvnek, készen arra, hogy megismerje önmagát és ezzel együtt a világot – ezt az ismeretet csak kívülről nézve lehet elérni, tehát engedi magát elolvasni.

A különbség egyre csökken, már-már elenyésző, inkább abba is hagyom az összehasonlítást, mielőtt teljesen eltűnik. Csak még egy utolsó pontosítás: ez a két mód, az aktív és a passzív (az olvasás terén ugyanúgy, mint az élet más területein) váltakoznak, anélkül, hogy kizárnák egymást. Engedjük át magunkat az olvasás örömének!