Egy párkapcsolat életciklusai 8. - Kiürül a fészek

Olvasási idő: 5 perc

Az együtt megélt közös évek alatt a környezet és a családi élet hatására változtunk és szerencsés, ha a gyerekek kirepülésekor nem két idegen ember néz egymásra, hanem két olyan ember, akik végig egymásra figyelve, egymást elfogadva és szeretve haladt együtt az úton. Az eddigi életciklus sorozatunk cikkei erre próbáltak felkészíteni, elgondolkodtatni, hangolódni.

Most, hogy férjhez ment a harmadik lányunk, jövőre nősül a fiunk, és a két kicsi is kirepülőben, egy pár év leforgása alatt kiürült a mozgalmas, zajos családi ház. Baráti körünkben is többen hasonló cipőben járnak. Egyre gyakrabban jön a kérdés: „Ti hogy élitek meg, hogy kiürült a ház?”

Ahány ember, annyi válasz érkezhet, sőt házastársként is különbözően reagálhatunk személyi alkatunk, vagy élethelyzetünk szerint. Mindenképpen fontos azonban, hogy beszéljünk róla, szavakba öntve az érzéseinket, érezzük egymás belső mozgását, hiszen aggodalom, szorongás keríthet minket hatalmába, akár a saját jövőnk miatt: : „Jaj, mit kezdünk magunkkal ezután?” „Már nincs szükségük ránk!” Vagy egyszerűen csak azért, mert hiányoznak a gyerekek, ez is egy veszteség, egy gyászfolyamat, amihez idő kell! Aztán a fiatalok jövőjével kapcsolatosan is gyötörhetnek kétségek. Ahogy persze örülhetünk is, ha jó párt talált gyermekünk, és boldogság tölthet el, hogy a helyén van. Büszkék lehetünk rájuk, hogy ha megtalálták a hivatásukat, vagy azt, amiben jók, és szeretik is csinálni. Esetleg épphogy felszabadítóan hat ránk, hogy most magunkra vagy a párkapcsolatunkra is lesz időnk?

Ebből is látszik, hogy milyen szélsőséges gondolati és érzelmi kilengések vehetnek erőt rajtunk, ami persze a párkapcsolatunkra is hatással van. Hogyan tudjuk az egyensúlyt megtalálni az elengedés és a hiány között? Ha eddig a gyerekeinkben teljesedtünk ki, vagy ők tartottak össze, akkor most mivégre élünk tovább? Vagy tudjuk ugyan, hogy őket csak kölcsönbe kaptuk és a gyermekünk egyre több önállóságra vágyik, de hogyan támogassuk ebben? Mi van, ha hülyeséget csinál? Ha viszont mindent mi oldunk meg helyette, akkor kialakíthatjuk benne azt a téves képzetet, hogy ő maga nem képes független, önálló gondolatokra, hiszen majd a szüleim megoldják, megmondják mi legyen.

Ezzel olyanná válik, mint a magát repülésre képtelennek tartó sas, aki csak gubbaszt a tyúkok között, ahogy a tanmese is mondja. A gyerekünk fő célja az kéne legyen, hogy megismerje saját határait, képességeit és kompetenciáit, és merjen kilépni a nagybetűs életbe. Ezek persze néha kudarcokat, nehézségeket is jelenthetnek, de ha jól feltarisznyáztuk őket a megfelelő megküzdési, újrakezdési technikákkal, akkor menni fog neki.

A szülői szerepből való hátrébb lépés, az elengedés, az útra indítás hit, hogy gyermekünk önálló életre, akár családalapításra is kész, sok beszélgetést, és belső munkát is igényel a házasságunkban. Igaz, hogy sokszor már korábban elhagyja a szülői házat egy gyermek, mint hogy családot alapítana. Sőt jó eséllyel a leválás már kamaszkorban elkezdődött és nem csak a házasságkötésekor. Képesek vagyunk-e szülőként visszább lépni, és nem váratlanul belépni hozzájuk, vagy akár helyettük kitakarítani, főzni, mosni?

Igenis jogos a húszas, harmincas éveiben levő, esetleg már önálló keresettel rendelkező, felnőtt gyerekünk kifakadása:

-Tudok magamra mosni, nem neked kell!
-Miért nem szólsz előre, ha jössz?
-Miért kellene minden nap / hétvégén hazajárnom? A munka mellett a hétvégén van időm a barátaimmal is találkozni.
-Úgy takarítok a szobámban/lakásomban, ahogy én szeretnék, kérlek, ne csináld meg helyettem!

A leírtakból látható, hogy itt két életciklus találkozásáról van szó: –  A gyermek kirepülése, saját lábra, saját identitására, saját önálló életre kelése, és az így egyedül maradt szülőknek, az „üres fészek” megélése.

Hogyan lehet a merőben ellentmondó érzelmekkel („önállóságra vágyás” és a „mi” szemünk fénye/életünk kiteljesítőjének elengedéséből fakadó szorongás) szeretetben megküzdeni és egy új önmagunkra találni?

Mint elengedő szülőpár, hogyan tudunk alkalmazkodni az új körülményekhez, miként tudunk megküzdeni az új helyzettel, mind fizikai, mind mentális szempontból?

Milyen új célt, hobbyt, kapcsolati hálót, erőforrást tudunk találni ehhez? Párként tudunk-e közös páros programokat találni, egymás újra megismerésére időt és energiát fordítani, vagy a munkába menekülünk, és szép lassan eltávolodunk egymástól? Merünk-e még új dolgokba belevágni, alkotni, vagy akár a hivatásunkban egy másik útra lépni, akár önkéntes formában is?

A gyerekeink felé már nem a kereteket, vagy a párbeszédet kell előnyben részesíteni, hanem a kérdezést! Ilyenkor már szülőként nem azt tesszük meg, ami szerintünk jó lenne a gyereknek, hanem megkérdezzük, hogy miben tudunk neki segíteni. Szülőként is fontos visszafognunk magunkat, hogy olyan feladatokban már ne végezzünk el helyettük, amit mi ugyan rutinosan meg tudnánk oldani – pl. önéletrajz írása -, de ő is képes rá, akkor is, ha több időbe kerül neki. Kéretlenül csak akkor segítsünk, ha valaki életveszélyben van! Különben úgy jár a gyermekünk, mint az öreg néni, akit átvittek a zebrán, pedig nem arra akart menni.

A „mire lenne szükséged?” kérdés minden kapcsolatban jól jön. Sokszor nem is olyan könnyű ezt jól feltenni, főleg, hogy ne elvárásként, lelkiismeret-furdalást keltő módon hangozzon a másik felé, hanem a valós érzés megfogalmazása mellett a vágyunk is benne legyen: pl. „Hiányoztok, de igyekszünk emberek közé menni, és csoportokhoz kapcsolódni. Ám neked is mindig örülök, ha jössz!”. Ezzel jelezzük a helyzet nehézségét, de azt is, hogy dolgozunk rajta. Ebből a gyermek nem elvárást, hanem lehetőséget érez, ha néha hazamegy, biztos örömet okoz szüleinek. De ha azt hallja, hogy „Hiányoztok, és nélkületek nincs értelme felkelni, de ti olyan ritkán jöttök haza, vagy hívtok, hogy akár meg is halhatunk!” Akkor az ilyen mondatok, csak az elvárást, a belső feszültséget fogják felerősíteni, és ez nem tesz jót a kapcsolatnak.

Nem teszünk jót azzal sem, ha állandóan készenlétben állunk és ugrunk, ha szükség van ránk, akár még olyan áron is, hogy ezáltal a magunk szükségleteit teljesen háttérbe szorítjuk.

Egy idő után nem biztos, hogy örömteli lesz a kapcsolat, ha nem jelezzük, hogy most már nehéz egyszerre öt unokára figyelni, kimerülünk benne!

A kölcsönös kérdezések, oda-vissza jelzések mellett segítség lehet még, ha nem felejtjük el, hogy melyik szerepben vagyunk éppen. Gyerekként nem lehetünk a szüleink szülője! Felnőtt gyerekeinket pedig nem kezelhetjük már kisgyerekként, hiszen felnőttek! Ezek olyan határátlépések, amik sértik a másik kompetenciáit, és ezzel önértékelését is gyengítik. Segíthet, ha teret adunk a másiknak, hogy megtapasztalja az énerejét az élet kihívásaival szemben, hogy motivált maradjon megtenni azt, amire magától is képes. Ez igaz a szellemileg, vagy testileg leépülő embereknél éppen úgy, mint a szárnyait próbálgató fiataloknál.

Van persze olyan helyzet, amikor külső segítséget kell kérni, a mentális betegségek (pl. depresszió) és a függőségek kialakulásánál. Ez utóbbinál olyan családi háttérdinamikák is működhetnek, amire szükséges szakemberrel együtt ránézni, közös segítséget kérni és kapni.

Kívánom mindannyiunknak, hogy merjünk bízni az eddigi gyereknevelésünkben, hogy amit szeretettel, törődéssel beléjük raktunk, az ott van és kinek gyorsabban, kinek lassabban, de beérik a gyümölcs. Házastársként pedig tudjunk mit kezdeni egymással, akár közös hobbi, bakancslisták felfrissítésével, randikkal, mert akkor nem kell félnünk az átmeneti hiánytól. Ráadásul jó eséllyel pár év és remélhetőleg unokástul visszatérnek, csak győzzük egészséggel és szeretettel!