Egy párkapcsolat életciklusai 7. – Kamaszodnak a gyerekek

Olvasási idő: 4 perc

Hiszen csak most született, lám milyen gyorsan elrepült az idő! Ha az első tíz évben minőségileg sok időt és energiát beletettünk a kapcsolatunkba és a gyerekeinkben, akkor remélhetjük, hogy idővel meglesz a gyümölcse. Kamaszkorú gyermekekkel együtt élve azonban a fénysugár hirtelen messzire kerülhet és kétségek között érezhetjük magunkat: Talán valamit elrontottunk? Hova lett a segítőkész, kedves, mosolygós gyerekünk? Mitől lett hirtelen robbanékony, érzelmileg hullámzó, lusta és szétszórt? (Persze, jó lenne ezeket a változásokat nem minősítésként látni, hanem egy természetes érési folyamat részeként!)

Érezhető a levegőben a változás szele, erősödhetnek a konfliktusok szülő és gyerekek között, ami nagyon könnyen a párkapcsolatunkba is éket vághat. Ha jól megalapoztuk és az egységet építettük mostanáig a kapcsolatunkban, akkor most egymást támogatva tudunk tovább haladni a gyermekünk érzelmi, fizikai, és testi változásainak hullámvasútján. Itt érezhetjük legjobban, hogy bár természetes út a gyermekből fiatal felnőtté válás folyamata, mégis szükségünk lehet segítségre. Ahogy a gyermek születése is igényel külső segítséget, ami néha csak kísérés, de van, hogy szükség van orvosi beavatkozásra is.

Ezért jó, ha gyermekeink ezen életszakaszba kerülésekor van támogató közösségünk, hasonló élethelyzetben lévő barátaink, és néha bizony külső szakmai segítségünk is, hogy minél jobban megbirkózzunk a kihívásokkal.

A megszaporodott családi konfliktusok elsőre ijesztőek lehetnek. De szép lassan ráérezhetünk, hogy mibe álljunk bele, és mit engedjünk el. Illetve önmagunk indulatkezelésén is dolgozhatunk, ami nagyon sok pozitív változást, alakulást hozhat bennünk és a kapcsolatainkban is. Megeshet, hogy gyermekeink fájó pontokat is nyomogatnak, és erre az érzelmi érintettség miatt nem tudunk mindig megfelelően reagálni. Ez lelkiismeret furdalást okoz bennünk, de ha önreflektíven dolgozunk magunkon, akkor sokat alakíthat is minket: fejlődhetünk a bocsánatkérésben, megbocsátásban, újrakezdésben, érzelmek és szükségletek kifejezésében, és a másik érveinek meghallgatásában. Mindez rengeteg kihívás és egyben fejlődési lehetőség! Ez az önnevelés pedig példa lehet a gyerekeink számára is.

Mik azok a kommunikációs helyzetek, amikre jó figyelni, és résen lenni, hogy ne gyengítse, hanem inkább erősítse a párkapcsolati kommunikációinkat?

– Az egymásra mutogatás, a másik hibáztatása – „A Te nevelésed, miattad lett ilyen!” – egyáltalán nem segít, mert a gyereknevelés közös projekt, nem egyszemélyes vállalkozás! Ha konfliktuskerülő személy vagyok is, nem vonhatom ki magam mindenből, utána a másikat hibáztatva!

– Mellőzzük a mindig, soha szavak használatát! Próbáljunk meg az itt és most-ban maradni, most mi a nehézség, ne emlegessük fel a múltbeli hibákat és sérelmeket, mert „Te mindig csak kényeztetted, soha sem mondtál neki nemet!”

– Ne engedjük, hogy a gyerek kijátsszon minket! Egy kérés esetén érdemes visszakérdeznünk, ha nem vagyunk egyszerre jelen, hogy és erre apa/anya mit mondott?

– Fontos, hogy mi párként egységben legyünk és tartsuk tiszteletben a gyerekek előtt egymás döntését. Vagy még jobb, ha néha időt kérünk a gyerektől, hogy apa és anya együtt átbeszélje, hogy mi lesz a közös döntés például a bulival kapcsolatban.

– Az érzéseinkhez jogunk van (a társunknak és a gyerekünknek is). A kérdés, hogy mit kezdünk vele, hogyan kezeljük, hogyan reagálunk? A sértődés nem visz előre. Az érzések nyílt kommunikációja segít élét venni az indulatoknak. A másik meghallgatása és megértése segít, hogy ne győzni akarjak, hanem kapcsolatban maradni a másikkal.

– A tisztelet, a nagylelkűség, és az irgalom fennkölt szavaknak tűnnek, de megélni már nem is olyan egyszerű. Azonban ezek azok, amik segítik, hogy ne égessünk fel minden hidat, ne érezzük, hogy nincs remény!

– Merjünk visszajelezni egymásnak, de nem az indulat hevében, hanem nyugodt, intim pillanatokban kifejezni, hogy mit látunk és érzünk, mire lenne szükségünk. Ha tudunk őszinték maradni, és nem a szőnyeg alá söpörni a dolgokat, akkor a kamaszunk minden lázadása, veszekedése és kiakadása ellenére is egyre jobban látszik majd az alagút „fénye”.

Ez azonban azt is előrevetíti, hogy a gyermekünk egyre önállóbb és idővel érett személyiség lesz, ha hagyjuk. Merjük bátorítani, hogy bontogassa a szárnyait, elhiggye, hogy képes egyre több dolgot magától is elvégezni. Ehhez ügyesen kell megélnünk a jelenlét és a háttérben maradás dinamikáját.

A tudásunk átadása itt a legintenzívebb, akkor is, ha a fiatal gyakran megkérdőjelezi. Ezek a gyakorlati tudások nagyobb részt a példánkon keresztül mennek át, és az esetleges szócsatákban nem érdemes az erőnket fitogtatni, megsértődni, győzni akarni. Ebben jó, ha egymást tudjuk támogatni a párunkkal aszerint, hogy éppen kinek van hozzá ereje. Ugyanis gyermekeink kamaszkora, gyakran egybe esik a nők klimax korával, ami szintén intenzív hormonális és érzelmi hullámzással jár, és ehhez mindkét fél életében gyakran társul az idősödő szülők gondozása, és a munkahelyek nagyobb, felelősségteljesebb kihívása.

Ebben a több oldali présben jó, ha megtaláljuk a saját erőforrásainkat, amik feltöltenek minket, mind egyénileg, és mind párként.

Kinek mi segít: egyéni vagy közösségi program, hobby, csend, mozgás…? Heti egy közös randi, havi egy nap kettesben, és ha sikerül évi egy hétre gyerekmentesen elvonulni és a kettőnk kapcsolatát tölteni, egymásra újfent kíváncsinak lenn?

Az évek alatt a környezet és a családi élet hatására változtunk és jó lenne közösen készülni arra, hogy amikor kirepülnek a gyerekek, ne két idegen ember nézzen egymásra, hanem két olyan ember, akik végig egymásra figyelve, egymást elfogadva és szeretve haladtunk együtt. A gyerekeknek is könnyebb kamaszságukat megélni, normálisan lázadni, ha azt látják, hogy szüleik jól megvannak egymással, ha nem ők az ütköző felület közöttük, se a kapcsolatukat egyben tartó ragasztó. Szóval ez az időszak igazán izgalmas, ám komoly és tudatos munkát igényel a párkapcsolatunkban, de megéri!